A pályakezdés hagyományos receptje egyszerű: az ember megszerzi a végzettségét, belép egy vállalathoz, elvégzi az egyszerűbb feladatokat, majd a tapasztalatok megszerzésével egyre nagyobb felelősséget kap. A mesterséges intelligencia ebbe is beleszólhat.
A mesterséges intelligenciáról szóló hírekben rendszerint a látványos alkalmazások, a chatbotok és a technológiai óriások kerülnek a középpontba. Pedig az AI-forradalomnak van egy kevésbé látványos, ám annál fontosabb oldala, az a fizikai infrastruktúra, amely nélkül a mesterséges intelligencia nem működne. Ennek egyik kulcsszereplője a holland...
Van valami különös szabadság abban, amikor az ember egyszerűen lefekszik a fűbe, a kezét a feje alá teszi, és nézi az eget. Nem akar sehova eljutni, nem akar semmit elintézni, nem nézi az óráját. Csak fekszik, érzi a föld hűvösségét, hallgatja a szél neszezését, és hagyja, hogy a világ egy kicsit nélküle is működjön.
Amikor egy nő rájön, hogy a kedvességét mások gyengeségnek nézik, a türelmét végtelennek hiszik, az idejét pedig közös tulajdonnak tekintik, két lehetősége marad: továbbra is mosolyogva viseli, hogy átgázolnak rajta, vagy megtanulja, hogy az üzleti életben a mosoly mellé néha egy határozott NEM is szükséges.
A kert ma már jóval több, mint a ház körüli zöldterület. A pihenés, a feltöltődés és a társasági élet egyik legfontosabb helyszíne, ahol a természet közelsége mellett a nyugalom és a személyes tér is meghatározó szerepet kap.
Egy épület lehet látványos, energiatakarékos és modern, de vajon mennyi szén-dioxid-kibocsátással jár, mire elkészül, működik, majd egyszer lebontják? Az európai építőiparban egyre fontosabbá válik ez a kérdés. A fenntarthatóság ugyanis lassan nemcsak tervezési filozófia, hanem számszerűsíthető teljesítmény is lesz.
Érdekes módon a homlokzatburkolat nemcsak az épület megjelenését határozza meg, hanem annak érzékelését is. Egy sötét burkolat tömörebbnek és súlyosabbnak mutathat egy épületet, míg a világos felületek könnyedebbé tehetik.
Miért kellene egy pályaudvarnak szépnek lennie, hiszen az ember azért megy oda, hogy elérje a vonatot. Vagy mégsem?
A toszkán olajtermelők számára a hagyományok megőrzése ma már komoly kihívásokkal jár.
A divatipar hosszú időn keresztül a gyors változásról szólt. Új kollekció, új trend, új szezon, új ruhadarab. Amit tavaly még mindenki akart, azt idén már legfeljebb a szekrény mélyén őrizgetjük. Az űrtechnológia ezzel szemben a lehető legnagyobb takarékosságra kényszerít. ( Elszabadúlt a fantáziánk! )
A víz hiányát mi leginkább a kiszáradt kertekből, sárguló mezőkből vagy alacsony folyópartokból érzékeljük. A vízi állatok számára azonban az aszály sokkal többet jelent egyszerű vízveszteségnél: élőhelyek tűnnek el, táplálékláncok borulnak fel, és egyes fajok túlélési esélyei drasztikusan csökkennek.
A víz tükrén megcsillanó napfény, a madarak hangja, a horgászbot finom rezdülése. Ezek azok a pillanatok, amelyekért egyre többen hagyják maguk mögött a város zaját.
Egy tehetséges zongorahangolóról kiderül, hogy egyedülállóan pontos hangolási tehetsége a legbiztonságosabbnak vélt széfek feltörésére is képessé teszi. Niki (Leo Woodall), hogy ki tudja fizetni barátja, és mentora, Harry (Dustin Hoffman) kórházi költségeit, kénytelen is használni ezen képességét, és csatlakozik egy betörő bandához. Hamar rájön azonban, hogy csapdába esett, és nem szállhat ki, mert különben szerelme, Ruthie (Havana Rose Liu) életét kockáztatja.
Az Oscar-díjas Daniel Roher legújabb filmjének első vetítésére a Telluride Filmfesztiválon került sor, majd a világ egyik legrégebbi A-kategóriás fesztiválján, a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon is nagy sikerrel vetítették. A film főszereplője Leo Woodall (Bridget Jones: Bolondulásig, Nürnberg, A Fehér Lótusz sorozat) az egyik legfelkapottabb fiatal sztár a ma filmgyártásában, de olyan legendás színészek is feltűnnek mellette, mint a kétszeres Oscar-díjas Dustin Hoffman , agy Jean Reno.
Van valami különleges abban, amikor egy étterem nem egyszerűen egy hely, ahol elfogyasztunk egy vacsorát, hanem egy időutazás. Amikor ugyanazok között a falak között ülünk, ahol évszázadokkal ezelőtt kereskedők, művészek, uralkodók vagy éppen hétköznapi emberek kanalazták a levest, emelték poharukat vagy ünnepeltek egy fontos eseményt.
Sokan azt gondolják, hogy az alkotáshoz korlátlan időre, nyugalomra és tökéletes körülményekre van szükség. A valóság azonban gyakran ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.
Ki dönt a szépségedről, az értékedről, a szerethetőségedről? Milyen súlya van egy gyerekkori bántásnak, és hogyan változhat át esztétikai élménnyé? Saját szemünk, vagy a külvilág visszajelzései határozzák meg a szépséget? Erre a kérdésre keresi a választ Lévai-Nagy Viktória legújabb, "Szépség: visszavéve" című kiállítása.
Idén több kiállítóval és több százmillió forint értékű műkinccsel várja az érdeklődőket február 26. és március 1. között a 8. Art and Antique kiállítás és vásár Budapesten, a Bálnában.
A divat egyik régi szabálya szerint a márkanévnek látszania kell. Lehetőleg messziről. Még jobb, ha a szomszéd utcából is. Csakhogy az utóbbi években mintha valami megváltozott volna: a luxus egyre gyakrabban nem kiabál, hanem suttog. De vajon tényleg vége a logómániának?
Van egy furcsa szokásunk. Ha valami megkopik, lecseréljük. Ha megkarcolódik, kidobjuk. Ha már nem olyan divatos, keresünk helyette újat. Mintha a tárgyaknak is lenne szavatossági idejük. Pedig vannak dolgok, amelyek éppen az idő múlásával válnak értékesebbé. Ilyenek a régi bútorok is.
Amikor az olasz dizájnról beszélünk, sokaknak azonnal a luxus sportautók, a kifinomult bútorok vagy a stílusos milánói lakások jutnak eszébe. Olaszország azonban jóval többet jelent puszta esztétikánál.
A magyar design az elmúlt évtizedekben csendben, de következetesen építette fel nemzetközi jelenlétét. Miközben a globális designszcéna sokáig a nyugat-európai és skandináv irányzatok köré szerveződött, egyre több magyar alkotó lépett ki a nemzetközi porondra, és bizonyította be, hogy egy kisebb országból érkező kreatív gondolkodás is képes...
